Katasztrófafilm

Részlet a naplómból. Minapról maradt fönn. Aztán megörvendeztetlek titeket egy új, de annál zseniálisabb történettel, tőlem.

Hallga csak.

Második napom a köhögőrohamok csapdájában. Úgy tervezem ma már meggyógyulok az ACC hatására, lezuhanyzok, kimosom a szennyesem. Talán megnézem a Da Vinci kódot, de azt csak a legvégső esetben teszem. Rendetrakok életem egyetlen értelmének szobájában. Nem?

Kinyilatkoztatás.

Felelőtlen vagyok. Újra és újra rá kell jönnöm és most már megint. Nem tudom mikor, miből fogok tanulni.Meghasonlottam önmagammal. Utálom azokat az embereket, akiknek jobb, mint nekem. És ezeknek az embereknek a száma végtelen, hiszen, teóriám szerint, mindenkinek, aki nem én vagyok, annak jobb. Namármost, a meghasonlás ott veszi kezdetét, hogy leghőbb vágyam olyanná válni, mint az általam utált emberek. Hiszen ez irigység. Irigylem, hogy ők képesek életbenmaradni, én meg haldoklom. Aztán két perc múlva már úgy gondolom, igazából én élek és ők haldokolnak. Végleg összezavarodtam és nem tudom mit akarok, de burger kingben dolgozni semmiképp sem. Kifejtehetem, ha gondoljátok. Én valahol ódzkodom a kifejtéstől, mint olyantól, mert úgy érezném, csak mentegetem a saját gyengeségemet. Hisz, tulajdonképpen nem is nekem a legszarabb, nem kéne nyávognom, de ha egyszer a nap 12 órájában csak az az érzés uralja penészedő lelkemet, hogy borzasztóan rossz minden, akkor a testem nem tud mit tenni, összerogy. Képletesen értve. Menekülök folyamatosan, nem vettétek észre? Ezt nagybaniban is művelem, értem ezalatt a lakhelyről lakhelyre való menekülést, de a mindennapok apró mozzanataiban is megjelenik ez a jellemző vonásom. És ennek örülök, mert azáltal, hogy a mindennapjaimban is szeretek elbújni emberek elől egy oszlop mögé és csendben rágyújtani, szomorú arccal, ezáltan sikerült rájönnöm, a miértre. Mármint igazából ez nem olyan nagy cucc, mert mindenki ezt csinálja, csak nem feltétlenül a menekvés az eszköze. Figyelemfelkeltés. Tudjátok, én nem merek öngyilkos lenni, de ha elmegyek valahonnan, akkor azon a ponton, ahol addig voltam, megszűnök létezni, akárha meghalnék. Pitiáner dolog meghalni direkt. Én meg csak ezt a pitiáner dolgot imitálom a folytonos eltűnésekkel. Csak annyit szeretnék, hogy utánamjöjjenek. Ezért nem leszek öngyilkos. Nem várhatom el, hogy oda is kövessen valaki. Vagy ha követ is, azt valószínűleg nem fogom észrevenni, bár ki tudja.... Inkább nem hazárdjátékoznék.

Szóval a lényeg az, hogy szeretem, ha ki van kapcsolva a telefonom, szeretek távol lenni. Nem sokáig, pár napot. Kapóra jött a betegség. Szerintem már ki is rúgtak. Soha többet nem akarok oda visszamenni. És most aztán majd kapom a savat magamtól, hogy mekkora fasz vagyok, hogy nem bírom felfogni a dolgok súlyát, hogy gyenge szar vagyok, nihilista picsa.

És valóban. Nincs mit tenni. Nem bírnám elviselni háromnál több ember szeretetét. Felrobbanna a lelkem a lelkiismeretfurdalástól. Bennem nem szabad megbízni, de legfőképpen nem szabad szeretni.

Ésss a sztori csöpedék:

Angela, a medveillatú harmat

Zöldeskék volt az arca, a haja, akár a reggeli, hirtelenjött hasmenés. Mennyeien meleg ajkait, mintha csak mellkas nyálazásra teremtette volna az Atyaúristen. Ő volt az én szerelmem. Szerda este mindig rá lehetett venni egy kis malackodásra. Ilyenkor nyelvével gyengéden körbenyalogatta mind az összes pattanásomat, a hátamtól, a homlokomig, végül apró, gyöngyszínű metszőfogaival végtelenül óvatosan egyenként kipukkasztgatta őket. A fehér kis kukacokat nyelve hegyére vette, majd áthelyezte az én nyelvem hegyére. De mondom: csakis szerdán volt hajlandó ilyesfajta huncutságokra. Volt neki egy kedves kis hobbija, amit mindig elragadtatva néztem, saját készítésű hintaszékemből; előbb jól megkente kézfejét mézzel, majd megkereste kedvenc hangyaboját, ahol vöröshátú kertészhangyák élték szorgos mindennapjaikat, letérdelt melléje és a mindig zöldesbarna körömben végződő mutatóújjacskáját tövig helyezte a szépen kidolgozott csatornarendszerekbe, majd nyálmeleg mosollyal arcán kihúzta testrészét, ami bővelkedett a kaviár-szerű vendégekben. Ennél a résznél mindig fölkiáltott:

-Na, kik jöttek el hozzám látogatóba?!

Én persze nagyot kacagtam, ahogy azt elvárta tőlem, majd mutatóujjammat jobbra-balra mozgatva a levegőben, rendre, fegyelemre intetettem az én kis virgonc szerelmemet.