Inkább lefagyok egy pózba és onnan figyelek jól álcázott dimenziókat, amik nem léteznek. Tintát fecskendezek különböző lapokra; amorf formákat hozok létre saját szórakoztatásomra, aztán megmutatom nekem, hogy kitágult orrlikakkal csodálkozhassak.
Nem beszélgetek magammal semennyit. Minek?
Problémák? Miért lennének érdekesek? Mindenkinek vannak, pont az enyém lenne fontos? Talán nekem. Mit fárasszak velük másokat?
Ide jutottam. Ezt gondolom, aztán persze ez is változik, de minek.
Minden: minek?
Látok egy görögdinnyét, ami távol van tőlem, egy másik országban és nem vágyom rá. A másik országra sem.
A nem létező dolgok félelmetesek. Amiket nem látok.
Vicsorognak, nedvedzenek, apró hangokat adnak ki, engem néznek vagy szagolnak. Körbeveszem magam az agyammal és ez rossz.
Hiányzik valami. Mindig. Valami nagy dolog.
2 megjegyzés:
Rennie! Vannak az embernek punnyadtabb pillanatai, Kierkegaard és Nietzsche szerint is ebből származik minden, ami jó. Nyilván nem akkor írták le ezeket a gondolataikat, amikor éppen maguk alatt voltak. Mindenesetre jó az, ha aggódsz, de nem kell túllihegni. Az meg jó hír, hogy nem megy a stílusod rovására, sőt. Mi több, akkor írsz a leggyengébben, amikor igen jó passzban vagy. Különös. Vagy nem is annyira? Azt mondanám ezzel, hogy ha magadalatt vagy, akkor nyilvánulj meg leginkább? J.
az embert mindig az elégedetlensége juttatja előbbre.
Megjegyzés küldése