Szombat, vasárnap, twin peaks. Nem sikerült végignézni az első két évadot. Azt hiszem, ha hanyagoljuk az alvást, az evést és a szexet, akkor sikerült volna, de mi ragaszkodunk e hármashoz. Laura Palmer története bonyolult ugyan, de annál jobb. Az is fantasztikus volt, midőn el kellett indulnom egyedül az erdőn át. Még jó, hogy hajlamos vagyok lihegő, fogatlan és büdös embereket képzelni a hátam mögé... Izgalmas.
Ma is sírtam, csakúgy. Ez nálam szinte már mindennapos. Pár hete fedeztem föl magamnak ezt a zseniális hobbit, de a hasizmom nem fejlődik tőle, sajnos. Csak a szemem alatt tanyázó karikák mutatnak hajlandóságot a növekedésre. Ezenkívül kétnaponta egyszer, arra gondolok: meg akarok halni. Aztán pár perc múlva tök jó kedvem lesz, mert rájövök, hogy nem fogok még. Én sem értem a folyamatot, így hát elmagyarázni sem tudnám, akármilyen eszközökkel kínoznának is meg. Ez olyan, mint amikor azt mondják; egy pohár bor mindennap tök egészséges. Közelebb visz a halálhoz, az igaz, de elviselhetőbb. Ez van a rágondolással is. Legalábbis nálam. Rólatok nem tudok nyilatkozni. Lehet, hogy az van, hogy unok már rágondolni is. Olyankor mindent unok. MINDENT. Nagyon rossz érzés. Nincs kedvem ahhoz, hogy a lábam érje a földet, de repkedni sem lenne kedvem, nincs kedvem rágyújtani, de nem rágyújtani is szar, nincs kedvem beszélni senkivel, de azért megcsörgetek pár embert, aztán kilyukadok oda, hogy unblock élni nincs kedvem, hahahaha, de mily ironikus: unnám a meghalás folyamatát.
Dazzzzs! (ez a pisztolylövés hangja volt. a mutató és a középső ujjamat a halántékomhoz helyeztem. dazzzzzs)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése