tarthatatlan

Tegnap gondolkoztam. Arra jutottam, hogy káosz. Vagyis semmire.
Elindultam valamerre, kilyukadtam valahol, de az még nem volt igazán AZ, aztán tovább akartam menni, és putty: káosz.
És ez így ment hosszú percekig. Teljesen kétségbeestem.
Mondok egy példát: ott ültem az erkélyen és azon gondolkodtam, kinek a hibája, hogy én épp most ebben a szituációban vagyok... ? Gondolom az enyém, oké. De hát én próbálkoztam, de valami mindig visszalökött. Mindent hirtelen kell? Nem olyan egyszerű. Szanaszét szedtem magam, szanaszét szedtek engem a dolgok és most ezt mind szedjem össze négyzetmilliméterenként és pillanatragasztózzam össze pár másodper tört része alatt? Neheeem. Nem megy.
Most meg már megint nincs motiváció. Káosz, káosz, káosz.
Nem szeretem a káoszt.
Nem szeretem mégis folyamatos káosz az életem. Innentől kezdve...áááh.
Mi a faszt csinálok én még itt? Nincs kedvem semmihez. A húsom elnehezedik arra a gondolatra, hogy nekem feladatokat kell teljesítenem. Leragadok. Nincs kedvem elindulni sehova, még olyan helyekre sem, ahol szívesen lennék.
De itt lenni sincs kedvem.