kedves történet

Borzasztó volt.

Mammogrpahiára nem kellett mennem, csak ultrahangra, mert még fiatal vagyok, de még így is életem egyik legnyomasztóbb élménye volt a pénteki.

Két órával azután kerültem sorra, mint ahogy be voltam utalva. Azalatt a két óra alatt, szerintem fogytam pár kilót... A magyar kórház az egyik legnyomasztóbb, legfélelmetesebb hely, ahol valaha voltam. Pedig ott születtem, meg minden. A Margitban. De ez a halott zöld padló, meg a bonctermi fények a narancssárga székekkel, hát nem is tudom. Nem elég, hogy szétaggódom az agyam, de a hatás kedvéért megsárgult, félig halott embereket tologatnak el tőlem milliméterekre, nagy, fémkeretes kórházi ágyban, katéterrel, meg mindennel, ami kell a vegetáláshoz.

Szerencsétlen öreg néniket odatolták vizsgálatra, tolószékben, pizsamában és ott hagyták őket a folyosón órákra. Mondta is az aranyosabbik, hogy le fog esni a cukra és nincs nála gyógyszer. Hogy lehet ezt?

Mire sorra kerültem, kellőképpen be voltam szarva, és ki voltam merülve, a hasam is csikart.

Bekentek ilyen cuccal és akkor ultrahang. A doki nézte a képet és latinul diktálta a nővérnek, hogy mit lát. Azalatt a pár perc alatt, megint őszültem egy kicsit, ugyanis nem nagyon tudok latinul, csak találgathattam, hogy miről is van szó.

Aztán közli, hogy minden jel szerint jóindulatú daganat.

Kész, végem, bőgök.

De mintát kell szövetmintát kell belőle vennie, hogy biztosak legyünk, hogy nincsenek rosszindulatú sejtecskék.

Tűszúrás lesz, csattanás, blabla.

Kibaszottul fájt. Nagyon.

Végül biztosított róla, hogy nincs komoly bajom,a koromból adódóan, meg egyébként is. Nyugodjak meg,ki fogják venni, aztán minden jó lesz.

Szóval hamarosan olyan fog történni velem, ami még soha: megműtenek. Vagy hogy is hívják ezt. El leszek altatva, meg minden. Nem várom.